Nagy szerencse: The Epic of Rockefeller Center

Daniel Okrent
Viking

Minden valószínűség szerint sok évtized múlva eljön a nap, amikor New York már nem lesz a világ leghatalmasabb városa. Ekkor e hatalmas metropolisz polgárait, akárcsak az Akropoliszra felnéző modern athéniakat, a hatalom és a dicsőség éveire emlékeztetik majd a nagyszerű építmények, amelyek felkiáltójelként szolgálnak Manhattan látképén. Nyilvánvaló okokból az Empire State Building – amely tragikus körülmények miatt ismét a város égboltjának domináns építménye – azt a kollektív gondolatot kelti majd, hogy “azok voltak azok az idők”, és a Chrysler Building is hasonló felidéző szerepet játszik. Ezek nagyszerű egyetlen tornyok, meghatározó felhőkarcolók.

Az igazi New York-iak jelentős része azonban talán Amerika akropoliszának választja a RockefellerCentert alkotó számos épületet, teret és tetőkertet. Daniel Okrent, a Life magazin egykori szerkesztője, ma a New York Times első számú közéleti szerkesztője, élvezetes és kimerítő (de soha nem kimerítő) könyvet írt Nagy szerencse: The Epic of Rockefeller Center, amelyben elmeséli a New York-i akropolisz létrejöttének káprázatos, összetett történetét. Okrent alcíme nem túlzás; ez egy epikus történet, éppoly mitikus, mint Atlasz és Prométheusz szobrai, amelyek híresen udvart tartanak a tisztelt komplexumban. Olyan szerzőre van szükség, aki felnő a feladathoz, hogy elmesélje. A könyv prológusának első mondatától kezdve tudjuk, hogy jó kezekben vagyunk. “A Metropolitan Club csillogó márványtermébe belépő összes férfi a vagyon szárnyán érkezett az Ötödik sugárút és a 60. utca sarkára” – írja Okrent.

De a vagyon szárnyainál több kellett ahhoz, hogy a nagy projektet Manhattan egébe emeljék. A hatalom tolóereje, a befolyás felhajtóereje, a versengő egók energiája is elengedhetetlen volt. A keveréknek nem kis része volt az építészeti és szervezési zsenialitás, amiért mindannyian örökké hálásak lehetünk. Kezdetben a RockefellerCenter története egy körülbelül 20 hektáros földdarabbal kezdődött a mai Midtown területén. Ebben az értelemben ez egy tipikus manhattani történet, ahol a földterület korlátozott, és az ingatlanokért folytatott küzdelem a háború erkölcsi megfelelője – bár az erkölcs nagyon ritkán kerül bele.

A terület, amelyen a központ végül felépült, és amelynek építése 1931 őszén kezdődött, eredetileg a Peter Minuit holland kormányzó által 1624-ben összegyűjtött közös földek része volt. 1801-ben egy bizonyos David Hosack, az Orvosok és Sebészek Főiskolájának (a Columbia Orvosi Iskola elődje) professzora, aki Alexander Hamilton és Aaron Burr barátja volt, 5000 dollárnak megfelelő összegért megvásárolta a telket New York városától. Hosack egy vagyont költött (valójában a felesége vagyonát) arra, hogy létrehozzon egy fallal körülvett kertet, amelyben gyógynövényeket nevelhetett. Abban az időben Hosack kertje olyan messze északra feküdt a várostól, hogy – ahogy Okrent fogalmaz, némi manhattani leereszkedéssel – “akár Poughkeepsie-ben is lehetett volna.”

A telek tizenegy hektárja végül a ColumbiaCollege tulajdonába került, a 20. század elején kisvállalkozások és lakóházak meglehetősen ízléstelen keverékévé alakították át, és ekkoriban kezdték el bérbe adni a földet, hogy segítsék a Columbiát a MorningsideHeights-i új campusának finanszírozásában. A terület egy részét a Metropolitan Opera új helyszínének tekintették. Ez az üzlet éppoly zavaros, mint amennyire lebilincselő okok miatt meghiúsult, de megszületett egy színházakból, üzletekből és irodahelyiségekből álló komplexum ötlete, amely az elegáns Fifth Avenue-tól egészen a hatodik sugárútig húzódik, sötét és zajos a magasvasútvonala alatt.

Egy idő után John D. Rockefeller Jr. lépett a képbe a nagy vagyonával (és a vágyával, hogy még nagyobbá tegye azt). David Sarnoff, a gyorsan növekvő RCA ambiciózus új vezetője bevonta cégét, mint potenciális nagybérlőt, és egy öt neves építészből álló csapatot állítottak össze John R. Todd fejlesztő szervezeti vezetésével és Ray Hood, a 42. utcai McGraw-Hill-épület tervezőjének esztétikai irányításával. 1930 nyarán a RockefellerCenter tervei végre kezdtek formát ölteni.

A történetnek ezen a pontján még csak az egyharmadánál tartunk Okrent könyvének, és a következő oldalak sem kevésbé izgalmasak, mint az előzőek. A szerző még a legapróbb részletekkel sem kíméli sem magát, sem minket. Amiért hálásak lehetünk neki, hiszen úgy tűnik, nincs olyan részlet, ami végül is jelentéktelennek tűnik.”

Okrent szereplőgárdája akár Henry James legnagyobb, meg nem írt regényét is benépesíthette volna. De az ő monumentális erőfeszítéseik eredménye máig velünk maradt. A RadioCityMusic Hall vidám deco pompájától a modernista RCA-torony elementáris elkerülhetetlenségéig a komplexum éppoly innovatív volt, mint amilyen kifogástalan, éppoly okos üzleti vállalkozás, mint amilyen ékesszóló művészi állásfoglalás. A szerző így fogalmaz: “Az építészet azon megnyilvánulásai közé tartozik, amely hét évtized elteltével olyan természetesnek tűnik, hogy nehéz felfogni, mennyire forradalmi volt”. Utószavában Okrent az egyik legjobb New York-i írót, Brendan Gillt idézi: “A RockefellerCenter olyan épületek kiterjedt családját alkotja, amelyek közül egyik sem öregszik, bár öregszik, de úgy tűnik, hogy öregszik.”

Owen Edwards, sok éven át New York-i lakos, ma San Franciscóban él.